Ha valaki mégis nagyon erősködik, a környéken lehet valahol Cserna Szabó András és Benedek Szabolcs, és szintén nem messze, mint idősebb, de rokonlelkületű pályatárs: Hazai Attila. Egy parától, pornótól, drogtól, polgárhökkentéstől és pokolraszállástól megfosztott Hazai ő, ha nagyon akarom, és ami érdekes, hogy így is érdekes. Pasztell-színű új-frivolitás. Maros szelíd, visszafogott, finoman ironikus, csak épp hogy megvillan az őrület egy-egy hasonlatban, képben, fantáziatöredékben. Szoft és minimál. Nem trükközik a nyelvvel, pontos, egyszerű, józan. Egy érett, önmagát ismerő, felnőtt, komoly, kiérlelt infantilizmussal állunk szemben. Mai történeteket mesél, ismerős táj: fiatalok, lődörgés, kocsik, csajok, utazások; az elbeszélő blazírtan, de nem jéghidegen, inkább egyfajta melankolikus belefeledkezéssel pásztázza a szcénát. Többnyire városi miliő, városi viselkedésformák rajzolódnak elénk, nincs nagy dráma, nem fáj a hiány, nincsenek nyomasztó emlékek, csak épp ott duruzsol a háttérben a szomorkás kérdés, hogy úristen, de hát mivégre is történik mindez? Ha teheti, hódol kedves időtöltésének, pimf kis helyzetből, ötletből kiindulva jókedvűen asszociál, elereszti a fantáziáját. Mi lenne, ha. Mert ő is tudja, hogy „ennyi nem elég”, a valóság keszeg, szürke kóró, ha nincs feldíszítve a képzelet virágával. Csak épp egy puha kis érintés, aztán vissza a sztorihoz.