Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza

Közérdekű adatok

Kereső
Keresés

Ádámok és Évák ünnepe

Közönség Hang

Hírlevél

Díjak

Ezüstzsöllye-tulajdonosok

2017. január 29.
Interjú Sipos Imrével
A Rák Jóska, dán királyfi című előadásunk rendezőjét kérdeztük darabunkról.

Főpróbahét van, december eleje óta próbáltok, túl vagytok egy próbafolyamaton, persze, most is kemény munka folyik, de azért már „közel a cél”. Milyen együtt dolgozni a társulat­tal, a vendégművészekkel, nem művészeti igazgatóként, hanem rendezőként, azért ez egy más munka, más megközelítés.

Nagyon jó. Igazából eleve azért szerettem volna ezt, és azért gondoltam, hogy egy olyan da­rabot kéne csinálni, amiben mindenki érintett, aki csak itt van, mert kíváncsi voltam, hogy munka közben ki milyen. Csak így lehet megismerni egymást és gyakorlatilag hatalmas kön­nyedség az, hogy a társulat nyitott a vendégművészek felé. Nem volt semmiféle felesleges konfliktus, vagy feszültség gerjesztés, és azonnal megtalálták a közös nyelvet. Ez egy nagyon jó dolog, mert azt jelenti, hogy nyitottak minden kívülről jövő ingerre. A végeredményt te­kintve ezért is gondolom azt, hogy megvan az a lehetőség, hogy ez egy nagyon jó előadás legyen. Mindenki figyel a másikra, becsülik, tisztelik egymás, mindenki boldogan dolgozik a másikkal és ez egy nagy közös játék, csapatmunka. Ha nincsen csapat, akkor nincsen színház, és igazából nem tűnik fel, hogy ki az, aki állandó társulati tag, és ki az, aki most van először. Nekem is érdekes volt ez a szituáció, mert rendezőként ebből a csapatból tulajdonképpen az Őzével dolgoztam egyedül, vele is csak a nyáron először. Miközben színészként nagyon rég­óta ismerjük egymást, akár a Jegercsik Csabival, vagy a Pataki Ferivel is – aki osztálytársam volt a színművészetin –, mégis ebben a relációban, hogy rendező-színész, még nem dolgoz­tam senkivel, ahogyan a társulat tagjaival sem. Várakozáson felül működött ez a felállás, és jelen pillanatban úgy érzem, hogy álommunka, elkészül, időben ott van, megtanulják, együtt csináljuk, érzékenyek, mozdulnak az instrukcióra, szóval egyszerűen jó. Tényleg jó. Ritkán van ilyen.

 

Mennyire volt nehéz dolgod a színészekkel, mennyire tudtatok együttműködni? Mindig egy hullámhosszon voltatok, vagy azért voltak holtpontok, esetleg kisebb viták?

Nem voltak. Egy próbafolyamat során azért valamiféle ütközés mindig van, egyszerűen nem emlékszem. A két hónap alatt egyetlen olyan volt, amikor egy kicsit úgy éreztem, hogy azért beszélgetünk az egyik szereplővel, hogy vitatkozzunk egy kicsit, mert most úgy érzi, hogy vitatkoznunk kell, de csak ennyi volt. Ez körülbelül 7 percig tartott, utána elmúlt, és se előtte, se utána nem volt ilyen. Sokkal nagyobb harcokat szoktak vívni az emberek, sokkal több önzés van egy ilyen produkció létrejöttében, mint amivel én most itt találkoztam. Tényleg jó munka volt.

 

Mesélj egy kicsit légy szíves a darab témájáról, ugye a rendszerváltás korában járunk, Áronnal mindig hangsúlyozzátok, hogy nem aktuálpolitika.

Azért hangsúlyozzuk ezt, mert a színház az nagyon sokszor csúszik abba a – szerintem – hi­bába, hogy aktuálpolitizál. Ezért nagyon nehéz nekünk, nekem végképp, hiszen én egy apoli­tikus lény vagyok, tehát nem olvasom a híreket, nem tudom, hogy milyen harcok dúlnak. Egyszerűen nem foglalkozom ezekkel. Annyira máshol van az én világom, hogy egy kicsit vak is vagyok ehhez. Hozzám csak azok a dolgok érnek el, amik már mindenkinek a könyö­kén jönnek ki, nem tudom, hogy éppen aktuálisan mi zajlik. Tudom, hogy a világ olyan, hogy az emberek jelentős részének a napjainak nagy részét kitölti a politizálás. Családok vesznek össze, apák fiaikkal csak azért, mert az egyik erre szavaz, a másik meg arra. De ez mindig így volt, nem csak nálunk. Ez jellemző az egész emberiségre, én meg ilyen furcsa kakukktojás­ként valahogy ezen kívül vagyok, és én nem tudok ilyen szemüveggel nézni. Minekutána ez a darab politikai környezetben játszódik, – hiszen mégiscsak egy történelmi eseménynek a kö­zepén vagyunk, amit rendszerváltásnak nevezünk – azért hangsúlyozom mindig, és az Áron is nyilván azért mondja ezt mindig. Nem célunk, hogy bármilyen aktuálpolitika legyen a darab­ban. Az az érzésem, hogy ha valakire feltesznek, vagy én felveszek egy narancssárga napszemüve­get, akkor egy picit mindent narancssárgán látok, ha felteszek egy fekete napszemüveget, ak­kor egy kicsit mindent feketén látok. Ez a politikai szemüveg is ilyen. Azok az emberek, aki­ken van, azok biztos, hogy így fogják látni. De nekem ez nem célom, és a szerzőnek sem cél­ja, mert a Jani (Háy János) sem egy napi, aktuálpolitizálós ember. Itt alapvető történelmi fo­lyamatokról, emberi magatartásról, típusokról van szó az előadásban. Azért nem szeretem az aktuálpolitizáló színházat, mert az ma igaz, holnap nem. Nagyon jól csinálta a Hofi Géza an­nak idején, amikor a maga one man showjában este 11-kor vagy fél 11-kor a kis Madáchban az előadásaiba az esti híreket tette bele, de minden este más híreket. Úgy lehet csinálni. Az vicces volt és politikai kabaré jellege volt, de Hofi ezt effektíve így csinálta. Megnézte a híre­ket, bement a színházba, átöltözött és az aznap esti hírekre reagált, és ezt szerette is a néző. Egy előadás esetében, amit adott esetben évekig játszunk, ez nem létező forma, ezért nem is keressük, és hangsúlyozzuk, hogy nekünk ez nem célunk. Mi valamiről akarunk beszélni. A szerzővel egyetértésben egy történelmi korszakról, annak az embereiről és azokról a folyama­tokról, amik a világban állandóak. Tehát a hatalom érzés, a létért való küzdelem, az állandó. Erről szól ez a darab.

 

A ’80-as évek végén járunk, senki nem tudja, hogy pontosan mi is történik pontosan, mit szabad mondani, tenni, mit nem…te is megélted ezt, hogy tudod a saját tapasztalataid, él­ményeid a darabba bevonni, illetve be akartad-e vonni a darabba?

Valószínűleg azért is vonzódtam ehhez a darabhoz – Jani már akkor átküldte nekem, 2012 környékén, mikor még egészen kész sem volt, csak különböző verziók voltak –, mert  nekem ez a felnőtté válásom pillanata. 1970-ben születtem, ’89-ben pont tizenkilenc éves voltam. Még egyszer voltam egy olyan választáson, ahol csak egy jelölt volt ’88-ban, és aztán ’89-ben a rendszerváltás pillanatában elkezdett minden változni, május 1-jén még felvonulás volt, és egy csomó dolog hirtelenjében zajlott, és ’92-ben az újabb választás, vagy időközi választás volt, arra már nem emlékszem pontosan. Tehát egy választáson voltam, ahol csak egy jelölt volt az MSZMP-ből és a következő választáson már többpártrendszer volt. Ez a korszak volt nekem a fiatal felnőtté válásomnak a pillanata és időszaka. Nyilván amikor az ember fiatal felnőtté válik, akkor nagyon sok dolog történik: egyetem, szerelem, középiskola után váltás, politikai váltás. Tehát rengeteg dolog, ami addig nem volt. Egyszer csak azt vettem észre, ahogy csinálom az előadást, hogy nagyon sok olyan dolog jön fel bennem, amik a korszakra jellemzők: zenék, típusok, mondatok, egyebek. Ezeket a dolgokat rakosgattam bele magam­ból.  Nagyon jó érzés, hogy ehhez a korszakhoz van közöm. Több közöm van hozzá, mint mondjuk a nálam tíz évvel fiatalabbaknak. Nekünk még teljesen természetes dolog volt, hogy tudunk oroszul, tudjuk a cirill betűket olvasni, ezt a ’76-os születésűek már nem tudják. Em­lékszem, nagyon furcsa volt ezzel szembesülni: „ti nem tudjátok a cirill betűket olvasni?”, dehát miért tudnák?! Van itt egy furcsa generációs szakadék is tulajdonképpen a nálam 5-6 évvel fiatalabbak és az én korosztályom között. Nyilvánvaló, hogy emiatt nekem egy csomó olyan emlékem jött így föl, ami tökéletesen beilleszthető ebbe a rendszerbe, de nem is tudatos volt, hanem egyszerűen csak érzem, hogy igen, erről is lehet beszélni, igen, ilyen volt. Ez ki­fejezetten jó dolog.

 

Mesélj nekem a díszletről kicsit légy szíves, hiszen eléggé látványos elemek találhatók a darabban. Honnan jött az ötlet, hogyan tudtátok ezeket kivitelezni (traktor, szobor)?

Az igazság az, hogy az Ágotával régóta dolgozunk már együtt, és nagyon szeretek vele dol­gozni. Mikor elkezdtük összerakni az előadás a terét, Ágota azt is tudta, hogy ez az előadás sokkal inkább egy shakespeare-i dramaturgiát követő mű, mint egy antik tragédia, tehát itt nincs hármas egység (tér, idő, cselekmény). Filmszerű, leginkább pillanatképek jelennek meg, eltelik közben 1 hét, 4 hónap, tehát sokkal inkább shakespeare-i a dramaturgia. Éppen ezért nagyon nehéz egy úgymond reális térben megcsinálni. Olyan teret kerestem, ami egy picit inkább jelzésében adja ezt a kultúrházas helyzetet. Nem akarok felépíteni egy dobozt, amiben falak vannak. Ágota elkezdett vidéki, falusi környezetről képeket gyűjteni, hogy ezt a közeget vissza tudjuk adni. Ezekből a beszélgetésekből egyszer csak lett egy pajtaajtó, ami tulajdon­képpen nekünk adja a vidéket és adott esetben a kultúrház kerítését. Volt egy ötlet, hogy mi­lyen jó lenne egy traktor a színpadra, de ez csak álomnak tűnt, elképzelhetetlen. Egy traktor marha nagy és azt gondoltam, hogy bárcsak, de úgyse lesz. Maximum egy traktorkereket tu­dunk majd betenni. El is vetettük az ötletet a tervelfogadáson, de csodák csodája: egy héten belül lett egy traktor. Egy olyan traktor, ami nekünk tökéletes. Egy sufnituningolt, amit vidé­ken összeraktak, befér a falon, meg tud állni, működőképes, de közben mégsem egy brutálisan nagy gép. Itt, a színpadon nagynak hat, de maximum arra lehetett jó, hogy trágyát húzzanak vele, vagy egy kicsi terület szántására. Ez egy igazi sufnituningolt traktor, amin egy skodának a kormányát találjuk meg, – és ezt nem mi találtuk ki, hanem így volt eredetileg – és a kipu­fogócsövön van a visszapillantó tükör. Olyan, mintha ez a traktor nekünk készült volna. Na­gyon jó érzés volt, hogy van egy kósza álom a fejünkben, hogy milyen jó lenne egy traktor, de bizonyára úgyse lesz, és gyakorlatilag pillanatokon belül megtaláltuk azt a traktort Békés me­gyében, éppen eladó volt fillérekért, úgyhogy így lett például a traktor. Ezenkívül is egy cso­mó dolog van benne, ami valaminek a továbbgondolása. A szobor például abból lett, hogy egy képről van szó a darabban, és azt egy picit fölnagyítottuk. Az volt az érzésem, hogy nem egy kép kéne, mert úgy nem lenne olyan reális a tér, hanem mint ahogy annak idején a Sztálin szobornak a darabjait ugye itt-ott elvitték. Nekünk ez nem Sztálin szobor. Ez a részlet (a kép­ből szobor) végül is csak eggyel továbbgondolása az írói instrukciónak. Ugyanígy van a jel­mezekkel, Ágota nagyon jól jellemez minden alakot. Van négy karakterünk, de mind a négy különböző. Látom azokat a falusi archetípusokat, hogy ki az, aki a gépeket szokta szerelni, ki az, aki a disznó elé önti a moslékot, ki az, aki a focicsapatban szokott játszani és csak úgy van. Tehát nem sablonosak a ruhák, hanem jellemzőek a különböző típusokra. Aztán kitalál­tuk, hogy legyen mindenki gumicsizmában, mert valahogy ez is egy picit elrajzoltsága ennek a falusi létnek. Nézegettünk képeket és találtunk olyat, ahol a tsz-elnök le volt fotózva a bri­gád dolgozóival és nem mondtad meg, hogy melyikük az elnök, mert ugyanúgy gumicsizma és köpeny van rajta, va­lószínűleg egyébként, aki középen áll, de teljesen összemosódnak ezek az alakok. Ebből a végére tervezünk egy képet, ami a gumicsizmákról is szól egy picit. Ez egy közös munka. Ágotával úgy dolgozunk együtt, hogy beszélgetünk. Aztán egyszercsak egyi­künknek van egy ötlete, aztán a másiknak is és így fölépül. Nagyon szeretem, mert rendkívül pontos. Nincs olyan, hogy mond egy határidőt, például hogy péntekre megvan, és én pénteken megkérde­zem, hogy miért nincs meg. Ha azt mondja, hogy péntekre megvan, akkor péntekre az meg is van. Ez is egy nagyon fontos dolog. A pontos színházban hiszek, nem hiszek a kap­kodásban. Én nem hiszek abban, ami a darabban is megjelenik: hogy a félelem majd össze­rántja. Nem rántja össze. Mi profik vagyunk, tehát nem az a célunk, mint egy amatőr színját­szó körnek, hogy egyszer lemegy, aztán majd lesz valahogy. Nekünk az kell, hogy ez mindig biztonság­ban lemenjen. Pataki Feri azt mondta, hogy bár nagyon sok előadásban játszott már, de ilyet még ő sem tapasztalt, hogy egy egész felvonásban a színpadon van az egész társulat, ez egé­szen kivételes. Mind a 12 ember bent van 45 percen keresztül és mindenkivel mindig történik valami. Ez nehéz, és csak akkor megy, ha van egy nagyon jó összjáték. Feri például játszott már Hamletben, Claudiust alakította.

 

Mit gondolsz arról, hogy milyen hatással lesz a darab a nézőkre, mennyire fogják tudni elfogadni Hay nyelvezetét, mennyire tudnak majd átlendülni ezen?

Tudni kell, hogy az álszemérem az mindennek a halála. Egy kapcsolatnak, egy társadalom­nak, mindennek a halála. A János semmi olyat nem ír le, ami nem történik meg. Minden egyes mondat olyan, amit minden nap hallunk. Teljesen mindegy, hogy egy egyetemen va­gyunk, vagy egy disznó hízlaldában. Nézzünk saját magunkba! Valóban mi Arany János nyelvén beszélünk? Amikor a lábunkra ejtünk valamit, akkor azt mondjuk, hogy „Hinnye, jaj de rossz!” ? Nem ezt mondjuk, legyünk őszinték! En játszottam Háynak a darabjában és alap­vetően annyira belesimul egy-egy ilyen indulatszó ebbe a történetbe, hogy fel sem tűnik. Én nem tudom belőni azt, hogy kinek, hol van a határa, de alapvetően azt gondolom, hogy az őszinteség sosem probléma. Ez egy őszinte darab. Őszintén beszél egy időszakról, az embe­rekről, a viszonyokról és egy őszinte nyelvet használ. Aki nem ismeri esetleg János akár drá­maírói, akár költői, akár prózaírói munkásságát, az azt gondolhatja, hogy egy ilyen ad hoc jelleggel. Nem. János, amikor nyelvrontást csinál, akkor annyit tesz, hogy veszi a valós be­szélt nyelvet és karakterizál egy alakot. Nem arról van szó, hogy itt mindenki azt mond, amit akar, sőt. Ami itt elhangzik, az az író által leírt szöveg és az az igazság, hogy ez a szöveg na­gyon jó. Egyrészt rettenetesen vicces. Eddig bárki beült a próbára, az alapvetően vette ezt a humort. Vallásos ember vagyok és vannak olyan ismerőseim, akik komoly templomba járó emberek, de ha elhívnám őket erre az előadásra, még ők is elfogadnák ezt, mert ilyen van, ez a való élet. Nem kell azonosulni. Azt gondolom, hogy ők talán tényleg nem beszélnek ilyen rontott nyelven, de az igazság, az igazság. A színház az nem hazudhat. Mi nem akarunk ha­zudni, nem akarunk üzenni. Azt akarjuk, hogy az emberek jöjjenek el, nézzék meg, és utána gondolkodjanak. Hasson az érzelmeikre – azt gondolom, hogy fog – a drámaisága is, hiszen nem véletlenül tragikomédiaként írjuk. Van ennek egy nagyon komoly tragikus vonulata, de közben meg egy rettenetesen vicces helyzet, egy rettenetesen vicces szöveg. Én azt gondolom, hogy ha jól csináljuk, akkor egyrészt az emberek nagyon jól érzik magukat ebben a két órá­ban, amíg itt vannak, utána pedig még három hét múlva is 1-1 dolog elő fog jönni, és otthon beszélgetni fognak róla, hogy milyen volt, hogy volt. Ha ezt elértük, akkor elérte a színház a célját. 

 

Műsornaptár
2017. júliuselőző hónapkövetkező hónap
HKSzCsPSzV
26.12
27.3456789
28.10111213141516
29.17181920212223
30.24252627282930
31.31
Corner Hotel és Kávéház
Valahol Európában SAJTKIRÁLY ÁJLÁVJU, de jó vagy, légy más Kuplékirály Rák Jóska, dán királyfi Kármen A kaméliás hölgy Igazságtalanság Enyém, tied Litera-túra
x

PETŐFI MŰVÉSZETI LIGET 2017